Szülőnek lenni.....

Szia!

Nagyon régen írtam Neked levelet, de az elmúlt hetekben már kezdett bennem megfogalmazódni ennek a levélnek a témája, főleg az unokaöcséimmel megélt élményeimből adódóan……

Amikor a téma megfogalmazódott bennem, akkor még nem is sejtettem, hogy a 19-es szám mit is jelent valójában…

A 19-es szám az 1-es és a 9-es szám energiáit hordozza. Az 1-es szám tele van a függetlenséggel, az egyéniséggel, a haladással és az ambícióval kapcsolatos rezgésekkel, míg a 9-es szám spirituális energiákat hordoz, és az általa képviselt személyt a spirituális útja felé tereli.

Míg az 1 a kezdetet, addig a 9 a véget jelzi, addig a 19-es szám szimbolikája az intuícióval, a spirituális megvilágosodással, a belső bölcsességgel, a haladással, a lezárással és az újrakezdéssel kapcsolatos. Mindezek mellett nagy súlya van akkor is, ha az emberiség szolgálatáról van szó, legyen szó akár tudásról, akár szociális szolgáltatásokról vagy bármi másról.

Ezért az e szám által vezérelt emberek általában elhivatottságot éreznek a humanitárius kérdések iránt, ami valamilyen módon vonzóvá teszi őket. Embertársaik szolgálata végül olyan lesz ezeknek az embereknek, mint egy életfeladat.

Milyen érdekes, hogy ez a szám van kapcsolatban a belső bölcsességgel, a haladással…. talán ezért is foglalkozom most az elfogadással….

Háát, ez egy jó szám ahhoz, hogy arról gondolkodjak, hogy milyen szülőnek lenni…. Persze most mondhatod azt, hogy kibicnek semmi sem drága, hiszen én nem lettem anya, szülő…. és igazad is van! De rég éreztem ennyire, hogy mennyire fáj, hogy nem lehetek anya, szülő… így jöttek a gondolatok…… és mint tudjuk, azok nálam veszélyesek!

Szülőnek lenni felelősség!

Ezt hallottam lépten-nyomon, és piszkosul tele lettem aggodalommal, amikor arra készültem, hogy majd gyermekem lesz. Nehogy elrontsam a nevelését, nevelésüket, jó embert kell faragnom belőle, belőlük, jaj csak nehogy elkallódjon, elkallódjanak...

Tudom, ezek a félelmek, kétségek sokunkban bennünk van, hogy vajon jó szülő leszek-e, vagyok-e, szüntelenül jelen van a mindennapokban, olykor hangosan dumál a hang a fejünkben, máskor meg lappangva, de ott van az a piszok a mélyben. Aztán a gyerkőc bármit is tesz, azonnal bekapcsol az önhibáztatás, mit rontottam el, ami miatt így működik, és megint csak előjönnek azok a rohadt ideák, mert, mint mindenben a világon, ebben is van egy csomó elvárás és ítélet, hogy milyen az ideális szülő.

Eszerint az ideális szülő feláldozza magát a gyermeknevelés oltárán, és lépten- nyomon a gyermekét teszi maga elé. Emiatt a legtöbb ember nagyon rosszul érzi magát, és tele van önmarcangolással, hogy ezt nem tudja, vagy éppen nem akarja megtenni. Mert az egészséges életösztönünk mindig azt súgja, hogy a saját életemben én vagyok az első (kivéve, ha az életünkről van szó, mert ott a testünkkel védjük a gyermekünket, ha kell még az életünket is feláldozzuk értük). Ezt, idővel persze a lehető legnagyobb mértékben elnyomjuk, csak hogy megfeleljünk az elvárásoknak, csak éppen ettől nem érezzük túl jól magunkat ebben a szerepben.

De sokan mégis feláldozzák magunkat a gyermeknevelés oltárán, ezért később - nagyon hibásan - elvárják, hogy ebből visszakapjanak valamit, és legyen hálás a gyerekünk ezért. Ennek következtében mérhetetlen mennyiségű sérült gyermek kezdi meg a felnőtt életét…

Már csak ahogy ezeket a sorokat olvasod, biztos vagyok benne, hogy érzékeled a szorítást, az összehúzódottságot, hogy ez mennyire senkit sem tesz boldoggá, még a gyermeket sem. Mert ez senkinek sem jó!!!!

Tudom, szülőnek lenni az egyik legkomplexebb dolog a világon. Talán a legnehezebb feladat! Főleg most, modern szülőnek, hiszen:

• egyszerre kell tudni irányt mutatni és védelmezni,
• következetesnek és rugalmasnak lenni,
• felnőttként viselkedni és gyermekként játszani,
• erős korlátokat szabni és bizalmasnak lenni,
• kontrollálni és elengedni dolgokat.

Azaz mindig tudni kell (vagyis inkább csak kellene), hogy mi a helyes. Ez pedig gyakran nem sikerül, mert valójában tudjuk, észrevesszük, hogy igazán mi a jó a gyerekünknek, vagy csak eldöntöttük, hogy szerintünk mi a jó, és emiatt már nem is látunk meg mást?

5 éves volt Panni (a volt férjem gyermeke), mikor az egyik bevásárló központban hisztirohamot kapott (akkor ismerkedtünk még egymással). Ha azt mondtam neki, hogy menjünk balra, ő jobbra akart, földhöz vágta a cipőt, amit rá akartam próbálni, és nem engedte, hogy hozzámérjem a derekához a nadrágot. Elszaladt, elbújt, az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, mikor üvöltve vágta le magát a földre az egyik játékbolt ajtajában, mert nem akartam bemenni vele.

Először zavarba jöttem: mit gondolhatnak most az emberek? Aztán mérges lettem a gyerekre, majd magamra, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Végül pedig felkaptam a földről, a karjaimba vettem, a fejem mellett ordított, alul pedig rúgott, én pedig már csak nevetni tudtam az egészen. Ezen meglepődött… és már azért sírt, hogy kinevettem őt. Megálltam, leültem vele egy padra és csak öleltem, puszilgattam a fejét perceken keresztül…. Soha többé nem tette meg ezt velem!

Ha ebben a helyzetben úgy viselkedtem volna, ahogy a gyereknevelési könyvekben írják, akkor még most is ott állnék vele. Akkor kezdtem megérteni, hogy rá kell jönnöm, hogy melyik az a szeretetnyelv, amivel hatni tudok rá, és fel kell ismernem azokat a pillanatokat, amikor képes befogadni a szavaimat. Ez mindennek a kulcsa!

Ehhez azonban a saját utunkat kell járni, és elengedni az előre megírt szabályoknak való kényszeres megfelelést. Nem szabad másra figyelnünk, csak a gyermekünkre és saját magunkra!

Igen szülőnek lenni felelősség, de mi van, ha teljesen más értelemben, mint ahogy ezt eddig elhittük?

Mi lenne, ha nem nyomnánk el az éberségünket, és a reakciónk nem egy automatizmus lenne, hanem abból az érzékelésből fakadna, hogy mi az, ami most, itt, ebben a pillanatban működik? Nem a környezetet, nem az ideálokat akarnánk szolgálni vele, hanem a gyermekeink életét.

Időről időre a gyermeknevelési szabályok gyökeresen megváltoznak, és homlokegyenest mást mondanak, mint az azt megelőzőek. Nézőpontok ütköznek és egyetlen dolgot nem vesznek figyelembe ezek az általánosítások, azt, hogy minden gyerek más és mások lehetnek az igényei.

Ha én ma szülő lehetnék, akkor mindent megpróbálnék, hogy ezt én ne tegyem meg a saját gyerekemmel, gyermekeimmel. Minden "jó tanács", vélemény, csak egy érdekes nézőpont. Azt tenném, amit a pillanatnyi érzékelésem mond (érzékelésem és nem a bevett nézőpontok, ítéletek!). Persze, ebben az esetben úgy tűnne, hogy elég következetlen vagyok, aki semmilyen szabályt nem követ igazán. Viszont így bele tudnék lazulni a szülői szerepbe és valóban együttműködni a gyerekemmel, gyermekeimmel.

Egyébként már ez is egy címke, hogy "szülő vagyok". Már ez behatárolja, korlátozza, hogy bármi lehessek.

Szerintem szülőnek lenni annyi, mint irányt mutatni az élethez úgy, hogy mindeközben folyamatosan a saját életünket éljük, egy mintát mutatunk a számára. Emellett gondoskodnunk kell a gyermekünkről addig, amíg ő maga nem tud. Mi azonban kiterjesztettük ezt és súlyos feladattá tettük, és ennek égisze alatt, beleszólunk az életébe, még akkor is, amikor már saját gyerekei vannak, és már ellátja magát.

Az ember az egyetlen faj a földön, aki addig kapaszkodik a gyerekébe, amíg lélegzik, és ezzel teljesen meg is fojtja. Az ember az egyetlen faj a földön, aki magára veszi és saját kudarcának tekinti a gyereke "rossznak" ítélt döntéseit. Mi vagyunk azok, akik magunkat hibáztatjuk, ha rossz jegyet hoz, ha rosszul választ társaságot, ha megromlik a házassága, ha nincs pénze és még sorolhatnám.. Mindezt azért, mert minden felelősségét átvállaljuk azzal, hogy mi vagyunk a szülei.

Hát így tényleg nehéz szülőnek lenni!

Milyen lenne az életünk, ha elengednénk az összes elvárást, döntést, ítéletet, amit eddig kialakítottunk és teljesen más platformra helyeznénk a szülőséget? Mi lenne, ha bíznánk a gyermekeinkben, ha nagyra becsülnénk a lényüket és megengednénk nekik, hogy felfedezzék a világot, anélkül, hogy mi meghatároznánk, hogy mit is kell látniuk benne? Milyen lenne az életünk, ha felismernénk, meddig terjed a mi hatáskörünk, mi az, amivel a leginkább támogatjuk őket, hogy önmaguk maradhassanak, ahelyett, hogy megmondanánk kinek kell lenniük?

Mindjárt nem is lenne olyan nehéz szülőnek lenni, ugye?